Ki olvasod ezt, fura érzés, mikor zuhansz ugye? Megteszed az utolsó lépést, majd várod, hogy végetér, közben lebegsz s tudod, ez kellett történjen, így volt helyén minden, utad így volt tükre s ellenpontja a mindenségnek, csomópontja végtelennyi pillanatnak, függetlenül attól, mit vettél észre belőle eddig.
Most lebegsz s végre tudod, minden pillanatod ilyen volt, minden gondolatod s szavad, pillantásodba nyelt világképed következményláncként része volt a jelen pillanatod múltjának... Zuhansz.
Nem bánat kíséri e lépést, mely éppolyan mint minden korábbi, mert éppenakkor mind egyenként az utolsó volt.
A változás pillanatait éled, bármeddig tart, folyton zuhansz, két lépés között éppenúgy nem érintettél talajt soha, mint most sem, mindig veled volt sorsod angyalként moccanatlan követő valódi önmagad játékként megélő mindenség, mit a tested csak közvetít más testek felé, az anyag felé, melynek kapaszkodói s földje sosem érintett igazán, mert az is csupán anyag aminek Te vegyi csomópontként... közötte s összhatása vagy.
Léptem én is utad sokszor már, térve vissza onnan ezerszer is akaratlan, ellensúlyként a mindeneknek s emlékezve a következő pillanatra mindig, tudom merre visz az út, amin járnom testembe zárva énem ezt elfogadni szabadon kénytelen.
Tudom milyen, mikor változik a pillanat, látom, hogy változik az út, lépek újra csak s újra... Te is ezt teszed.
Változol... és én is veled, hétmilliárd Te s mind önmagam, ki egyensúly voltam minden léptemben veled... Változom.
Választottam holnapjaim között, mint ítéltem rajtad s éppúgy magamon, billentve egyetlen gondolattal a mindenséget is tovább, mely két lépés közt nemrég megállt. Most ismét változik, mint Te s én... két lépés közt zuhanva épp, pedig nincs fel-le, hol nincs irány, idő... és forma is csak egy marad.
az anyagba szállt, sosem zuhanó .....
(nem szirten állva látok,
csak munkahelyet váltok,
élvezem a szabad bizonytalant,
zuhanva s tudva merre is)
