Az alábbi csak kötetlen gondolatsor, a naplószerű weblog klasszikus értelmében vett feljegyzés.
Holdtalan éj, majdnem fogyatkozós félnapon új korszak kezdetét jegyeztem tegnap, körbetekintve a semmit észre nem vevő tömegben álltam jópár pillanatig, az bambán sodorni akarva hullámként tört meg rajtam s vált szét tárgyszerűn Az ignoranciájukba takarózottak lepattanó vállaikkal vettek oldalirányt, visszarántott félrenézésüket tolakodáscélú maszkként hordták, mint szöges pajzstól védett lépegetőrobotok s ím az álvak rohamjából kibillentettek meglepődő morajlásaival adtak helyet nekem, hol már épp áltam.
Üresek s céltalanok, csupán egy kapott programtól vezéreltek mind, nem törődtem velük.
Elvégre ez a tömeg, a rovarok kora, az a fajta régi urallni kívánt végletekig irányított kaptár-tömegkísérlet mely most méhek sorsára jutni hamarost végre kényszerül. A szűz kora még épphogy csak érkezik tán bennem is mint egy kulcs nekem, hozzá út s lépéssor rég nyíltan rejtezik.
Előtte nap volt bennem annyi keltett indulat-érzelem hogy ki aurát észlelni képes az nagy ívben került, a közelemből még ha véletlen került, -mint a jószág szökőár elől-, pánikszerűen menekült.
( finoman szólva az időtlent is felkavaró porvihar- önmagába hajló fehér- s asztrális koromtornádóvá tűnhetett örvényleni körülöttem, az ilyet meg az érzékeiben picit is nyitott élőlény pánikkal kísérve felismeri,
amelyik meg nem, az csupán ideges, nem tudja mi okon lett hirtelen izzasztó hő vagy lehelletfehérítő hideg. )
Ezt persze később letettem, önnön áramlataim középpontjait leporolva egyensúlyaim sorba téve s belső végpontjaimat újrahúzva s helyükre emelve nyitottam s csendesedtem...
Ismét tapasztaltam: Nem véletlen visel zajterelő kapucnis kabátot a tarot alkimistája az értetlenek s kis-értők létvonalainak zavarjelenségei között.
Harmincas korosztálytársaim de tán a huszasok is, mára olyannyira kiégtek hogy igencsak nehéz nyíltan gondolkodót találni, olyat aki nem csak szépen másol, olyat aki nem csak ügyesen kombinál mástól, olyat aki mer befelé is kérdezni...
Presze ismételve mantra-rapre vakon mondja hogy túlra lát a kereten, de kapott ön-agymosásainak ködillatú habjával festve gondolatvirágainak olyannyira kilúgozta végtelenbe nyúlni képes pászmaként lehetőségeket kitapintó szirmait, -gondolván: a csupaszított szár messzebbre elér-
hogy nem lát mást csak mit a maradékkal böködni- tapintani még tudni vél.
Még ha lát is, érteni már képtelen, a többség ránevelte, beszabályozta s onnantól önmagába marva-gyalulva illeszkedett, lett ím egyre foghatóbb, egyenebb s hajtás-göcsörtök nélküli deszkalapként a magoncnál is kevesebb.
Bűne nem az hogy vak, hanem az amint látást hazudva vakít el látni vágyó félvakokat teljesen,
noha a mindenségnek rendje hogy most így legyen mert változik s néha lenn is kell hogy a látszólag fenn is időnként meglegyen s mint rendben nincs bűn, igazából ő csupán egy fényelnyelő folt a tömegben, mely együtt fényleni volna hivatott, csupán betegnek tekintendő az üresség mely valahol fénnyel oltani s megtanítani hivatott, kiváltva egyesekből a gyógyítás képességét is akár, persze több rétegen át az ember hármasának egészére értem.
Ímhol:
Hoztam ami velem érkezett, de mintha csak kevesekkel lehetne már pisla fényként gondolatot osztani meg,
csupán kiket utam során találtam eddig, tűnnek telni vágyó űrnek s homlokuk mögött a többi megtelt, immár alkotni tegnapinál s romhalomnál egyebet is képtelen többé, dermedt mozdulatlan rutinhalomként napi hulladékkal hajtott tekervényekkel még kérdése is lényegtelen.
