Csendesen utazom, picit belemerülök a létezésbe,
értve de nem figyelve mindent ami ér, kontempláció.
Közben a létezés válaszolt egy kérdésre,
-szokásos fura módján tanítva mutatva- most épp így:
Alig pár éves forma kislány az előttem levő üléspáron,
-anyukája odatette a babakocsiból- s ő épp ismerkedik a világgal.
Öröm lentületétől hajtva ismeri fel a dolgokat, az alakuló gyermektest szemszögéből.
Néhány fa halad el mellettünk ahogy utazunk, mindnél rácsap az ablakra,
kiált fejletlen gyermeki hangképzéssel a felismerései mentén, boldogan nevetve,
de főként hangosan : "fa"
Anyukája nem érti hogy a gyerek az üvegen túlra gondol s helyesbíti angolul: "bus"...
szemközt törpekutya ül, póráza végén embere épp valami elektronikára zombul,
a pincsi vakkantva utasítja valamire amit az embere nem ért.
Kislány + nagy elán, máris kiált, rámutatva széles karmozdulattal a kutyára "tutaa".
Anyuka visszafogja s kijavítja a jelzett irányban levő babakocsi okán " buggy"
( ez akkor gyerekhülyítő anyuka-gügyögéssel boogie-nak hangzott ;) )
úton alig tova, sípoló hangjelzés irányában nyílik szisszenve az ajtó s csukódik is szaggatott sivító jelzéssel,
a gyermek ismét rámutat az esemény lényegére,
szinte kacagva hangosan alig kapva levegőt,
beszédhez még nem szokott légzéssel, kibugyan belőle a szó, "bai-tóóó".
mint ki eddig csak zsanéros faajtót használt s
most ismeri fel először a technika csodáit,
Anyukája félreérti persze, a gépi zajnak s e miliőnek megfelelően javítja : "buzzer".
Ekkor sejtésem szerint odafordultam figyelmemmel, most élő válaszként,
mint külső megfigyelő kaphattam betekintést egy ismert jelenségbe,
aminek folyamatait korábban "kérdeztem".
Időjárás alapú beszélgetésbe elegyedés után kidrült, a kislány s anyukája angolok, viszonylag szép fekete nő és természetnél fogva szintén fekete kislánya.
Megkérdeztem az anyát, hogy jártak-e már Magyarországon?
Válasza "nem" nem lepett meg, így a kislány koraérettségére kérdeztem,
lám, míly gyorsan tanulnak a gyerekek.
Ő csak angolul tanul, vagy más nyelven is?
Várt válasz ismét, az angol az anyanyelvük, -más nyelvet nem beszélnek-.
Mosolyogtam a kibontakozó kép gondolatán s felnevettem,
a kislány a gyermeki mintázatok szerint a szemembe nézett,
megkérdeztem, persze még mindig mosolyogva, ezúttal magyarul,
'Szervusz, mi a neved? Hogy hívnak?'
A válasz ismét nem lepett meg.
Anyukájának mondtam, hogy nagyon okos kislány, őszintén mosolyogtam,
szép napot kívánva köszöntem s leszálltam hamarost a célmegállómnál.
Tudtam, ez élete mentén a kislány még csak most kezd felejteni,
miközben következő új "anyanyelvét" épp megtanulja,
azzal átírva gondolkodásának rendszerét,
kialakítva új énjét, akárki is lesz ezúttal s bármit megélni is jött ismét,
ezúttal Londonba születve.
