pár napja ismét hazamentem néhány percre. jó volt pihenni közben pár évszázadnyi "menyországot".
ergo még mindig van ideát ( idebenn / lenn ) néhány történendő csomópont ahol lennem kell.
Persze az élet olyan teendő amit más nem csinálhat végig.
a visszatérés ide, ennek a létnek belsejébe ( be + le = bele ), egy konkrét 'jelen' méretre (átalakulás/kibomlás/végbemenés/megtörténés aktuális aránya) kb tömörödve s egy konkrét gyökpozícióba (idő s létezhető tér-végpont),
kapcsolódni a legutóbbi hátrahagyott "belső interfészhez" könnyű, de onnantól már érezve korlát nélkül azt,
amit itt-percekre hátra hagytam kb lekapcsolva...
( ez kellett a teljes kilépéshez, noha eleve nem az elpusztítása vagy a tönkretétele volt a célom, csupán hazamenni és nem visszajönni, csak akkor ha kell. ha nem, úgy magától elpusztult volna e test ),
na ez az ujraindítós része ugyanolyan végtelenül fájdalmas mint először*. a beleegyensúlyozódás és az út árának kipihenése is kívánt némi pihenést mint mindig. ezúttal változtattam a hozzáféréseimen, gyakorlom s megértésével foglalatoskodom másodlagosan, az itteni teendőim mellett amiket kb. épp szelektálok.
* csak mint a születés újra, de háromszor annyira érződik,
születéskor többnyire nincs többperces oxigénhiány az izmokban, ami egyébként mindenholgörcs-ben realizálódik eléggé hamar, -habár, eredetileg szürkéslilán születtem- merthogy nemegyező vérfaktor, szóval néha mégis bejátszik a tapasztalás már a kezdettől a legkeményebb mélyvízben, de talán ezért tudok emlékezni és érteni... kezd rutinom lenni benne.
