gyermekként olvastam anno a Vörös Oroszlán köteteit, Szepes Mária nevéből eredőn, pár ezer más könyvvel látszólag véletlenül sorba rendeződve e testem életében töltött időélmény során.
Akkor még egy kaland volt benne csupán élhetésekről, a századvégi dogmáktól eltérő valóságról, mikről már tudásom volt régebbről, de mint magam is ki alakultam ki s által sorsomnak mentén érteni képesként békés renddé, valamelyest újrafelfedezve a mindent, csupaszítása után előlről kezdve az e korszakban végletekig bemocskolt értést, ma újraolvasva már kedves mosoly látszik szemeimen a felfedett nem-titkok mentén, mint az alakulást analógiaként önmagához hasonlónak felismerő élet simogatja a visszatértet szeretettel s ölelve, mikor ő is érti mit akkor látott át, mikor ő megmutatkozott még önmagát sem ismerve.
mosoly csak látszólag, de készülő kacagás is az, szabad s mindent átható.
s ha furának néző szemvillanások kisérik is, tudható:
őszintébben szól s mélyebben érint, mint a sok levethető pillanat melynek mentén az idő magával ragad.
